Világítótorony

Mikor az élet viharos tenger, S a lélek kihajóz Sodor a hullám és szakad az főárbóc, Ott valami jel kell, valami őrfény, Egy biztos part, ahol a múlt él, vagy ahova szíved tart, Te vagy a fényem rég, akit látok mindig, aki a csúcsról már rám vigyáz. Bárhogy tép a vihar, a zápor még, én nem adom fel, csak követem lényed hívó fényét. Fújhat szél, a szívem már úgy sem fél, mert tudom, hogy rám vársz! Tudom, hogy rám vársz! Ezeregy hullám, ezeregy zátony. Csak táncol a hajó, Sehol a szélcsend, sehol egy hívó szó! Csak Te vagy a támpont, A sohase múló biztos cél, Veled a lelkem a szerelem partján él. Minek csillagfény, amíg látlak Téged?! Te vagy bennem már, a Nap, a Hold! Bárhogy tép a vihar, a zápor még, én nem adom fel, csak követem lényed hívó fényét. Fújhat szél, a szívem már úgy sem fél, mert tudom, hogy rám vársz! Tudom, hogy rám vársz! Fent, hova zaj már fel sem ér, ahol kék az égbolt, vezet fényed, mint egy láng haza hozzád. Bárhogy tép a vihar, a zápor még, én nem adom fel, csak követem lényed hívó fényét. Fújhat szél, a szívem már úgy sem fél, mert tudom, hogy rám vársz! Tudom, hogy rám vársz! Te vagy a támpont! Te vagy az őrfény!