Csokonai Vitéz Mihály - A Reményhez

Főldiekkel játszó Égi tűnemény Istenségnek látszó Csalfa vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan S mint védangyalának Bókol úntalan Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál Kertem nárcisokkal Végig űltetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fűszerezted azt Gondolatim minden reggel Mint a fürge méh Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég Jaj de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim zőld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem Karja közt a búkat Elfelejteném S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném Hagyj el óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet Érzem: e kétségbe Volt erőm elhágy Fáradt lelkem égbe Testem főldbe vágy Nékem már a rét hímetlen A mező kisűlt A zengő liget kietlen A nap éjre dűlt Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!