Misanthropia

Fájdalom, keserû magányVégtelen gyilkos homályKietlen poros úton járEgyszer majd önmagára találKét hegycsúcs közt a fellegvárA sóhaj sem visszhangzik márVérzõ szív, és egy sápadt arcEz volt az utolsó... harc!Csillogó szempár, mi lelkembe nézKét kósza könnycsepp, ennyi az egészTalán a véletlen, talán a kegyetlen világ...(vette el azt az érzést, ami mindig sorára vár)Talán a képzelet, talán egy nem létezõ száj(mondta el, hogy mit érezzek, amitõl kevésbé fáj)Talán a létezés, talán, hogy érzem azt, hogy ég(ég és föld, amit érzek s mit érzek, hogy érezhetnék)Ne várd el tõlem azt, hogy ellenség légyVárnék még, de ennyi most már tényleg elégKét hegycsúcs közt a fellegvárA sóhaj sem visszhangzik márVérzõ szív, és egy sápadt arcEz volt az utolsó harc!Zöld falevél, fújja a szélEgymaga jár és kélSzáz kicsi dallam, száz üres szóMindig ugyanaz mégsem jóEgy kopott téglafalVár volt talán, vagy csak õrzi a testetErdõ sötét árnyaiVédõ kart nyújtanak, átölelik a lelketKívül az ember, belül csak egy gyermekMindkettõ úgy tesz, mintha másik lenneEgyik a falon kívül, másik a falon belül várHogy mire, az neki is talány...Álmok szigetén, felhõk pereménRingó képekSzállok sebesen, mégis kevesenÉrzik a végetÕrök hadai, város falainFegyvert fognakKormos menedék, szálló lövedékNem léteznek...Egyszarvúk és vámpírok köztCsillogó réteken látom eTündérföldrõl szóló mesét még..De ennyi elég!Szív... amit földhöz csaptakLét... amit eltiportakDal... ami nem szól többé már...Vár... ami összeomlottKép... amit foltot hagyAz érzés, mely messze száll...Vég nélkül azt kérdem, miért? Nincs szív, hát nincs veszteség Kezdet a fájdalmas vég Utolsó zord ölelés...